kovaboR – Losonci-Kovács Gábor hivatalos oldala.

http://kovabor.hu

Puffanás, halk tompa puffanás

Szívemben a nyugalom árnya ásít,
Belém lépett a holnap
Szunnyadása,
Hogy vagyok,

Vakon,
Mint szememre húzott élénk
Láp-lepedő,
Szunnyadok,
S hullok alá a világ
Porának,
Hogy vagyok.

Vagyok sírja
A vihogásnak,
S írja belém
A suhogásnak gondtalan
Lelkét a lélek,

Hogy félek,
Hogy nincs

Tovább.

Gond.

Feledés.

Álom.

Port
Hullat rám a nagy,
És sérthetetlen.

Gond

Nélkül vagyok
Egyedül,

Míg elszenderül
A lelkem.

Mentem.

Megyek…

Halottnak hittetek

Gyertek velem a tubusóceánra,
Vágyva

Valami új hiányra,
A tévedésnek árva szíve van.
Hiába.

Nekem van hibám.

Hibátok a tágas óceán,
Vallomás egy tengeren,
Hogy elmegyek.

Halottnak hittetek.

Vagy csak lélegzetem dülledt
Szemein át
Nem láttuk a Tubus-óceánt.

Álmomban meghaltam,
Ott voltam,
Hol senki ezelött.
Egy álom mennyország
Ringott véresre írt szemeim előtt.

Port izzadva ingott a vágy,
Tágult köröttem a terem,

Halottnak hittetek,

Vagy nem…

szavam jelként ül,
bennem elbújt hangok csalódása
sírja végig a reggelt,

megpecsételt.

míg hangom
hallhatatlan…

vagyunk,
Rángató arcodon megcsillanó
Fénykavalkád a szívem,
Pislákoló tollak szürke
kékjébe veszem,
míg szavak lobbannak
Fel.

Istenemre!

Mondom,
s esküszöm,
Vállat vonva zuhatagként
feszülök

ki egy széltében szakadt vászonra,
Vetítve vagyok,
tükrözve
általad.

mintha bort innék,
belőled a Mámor,
úgy örülök,
hogy tiéd vagyok
tegnaptól,
s mától kezdve
jobb leszek,

ha csak egy kicsit is,
de megpróbálom,

míg próbálom
helyrerakni
foszlányait a jövőnek,
az apró,
átszellemült
költészetnek.

Élénk, finom hangon kérdem,
Hol vagy?

Érdekes, miként eltűnik a hang,
Csak a csend marad,
Mint visszafeslett zörej.
Kihúzom lepedőm,
S fekszem a födnek korhadt testébe,

Halott vagyok,
Régen halott.

Temetnek,
Hát hagyjatok.

Hagyjatok elmúló
Könnyzáporban
Engem.
Hagyjatok.

Hagyjatok szomorú sorsra,
Földbedobva,
Mint kit szerettek,
Hagyjatok.

Hagyjatok felettem keresztet,
Mint kit úgy ismertek,
Isten szerette,
Hát hagyjatok.

Hagyjatok el,
Békén nyugodni,
Mind, kik ott sírtok,
Menjetek haza,
Ujjongjatok!

És hagyjatok
Rólam magatokban
Képet,
Hogy lássatok,
Ha emlékeztek
Éppen.

Nem vagyok kegyeltje semmilyen sorsnak,
Se igazinak, se nagynak, sem éppen aprónak.
Nem vagyok szolgája egyetlen istennek,
S nem vagyok prózája saját kellememnek.

Nem vagyok hittel, mert elvették tőlem,
Istennel töltött perceim bennem
Vannak.

De nem kérdi senki,
Ki vagy te?
Hiszel-e még a mennyekben?

Hát nem.
Nem úgy tudom már, hogy vannak ott fellettem,
Hiszem az anyag múlását,
S köröttem apró tengerek
Mélabús korgását
Érzem.

De nem látok,
Mert vakságom eltakarja,
Ha van.

Hát add uram vissza a hitem.
Add vissza,
Mit elvettek tőlem.

Jöjj! Jer velem,
Hadd nézzük együtt
Az anyagnak múlását,
S tengeren együtt feszítsünk vitorlát!

Ó! Mondd!

Szeretsz-e engem?
Hát szeretlek.
S szeretsz e jobban engem?
Mindennél! Felelem.
És szeretsz-e, szeretsz-e engemet!
Hát míg élek, és halok, én addig szeretlek.

Szeretlek.

Most miért?
Ki vagyok én nekem,
Hogy elveszítsem,
Hogy elveszítselek.

Van még pár ablak,
Nyitva kerreg a hold,
Pár béna ember figyel,
S egy sánta bandukol.

Hol?

Merre vagyok…
Magamba fordult lelkek
Hada sajog,
Bennem.

Ó!
Ember!

Ellep a hideg,
S forr bennem a vér,
Már megint,
Már megint te hintettél
Rám…

S elhervadtam,
Mint egy bús virág.

Halk lobogás, érintés és szellő,
A messzeségbe nyúló hihetetlen
Talány pipáját szívom,
S tüdőm összes hangjával
Feléd intem szavam.

Ha van,

De nem tudni, ki vagyok,
S miként lóg a nyelvem
Futás közben, s után,

Vagy talán

A magány centrifugális erejét
Használva fel
Szállok veled,
Keringek,
Majd körte
Formát látok,
S muszáj,
MERT KELL.

Mikor jöttem,
Anyám arcát húztam magamra,
Anyám kezében ringtam el.

Jöttem, s maradásom
Arcai folytak,
Lebegtek,
Míg jöttek velem szembe
„Elszörnyesedettek”.

Gondoltam,
Magam valék egyedül,
S nincs más, ki szeressen,
Nincs ki újra mellére kapjon,
S bimbaján növekedjek.

Ledobtam magamról
Gyermeki arcom,
S felhúztam rá felnőttes fejemet,
Ideálok vonszoltak végig,
Míg korszakok peregtek felettem.

Hazug voltam, és hamis,
Istenem tagadtam meg,
Mondtam én magamat egy realista
Istennek, s nem törődtem,
Mint megy a másik,
S milyen farsangi jelmezben
Táncol felém.

Csak voltam.

Egymagamban táncoltam,
S a drognak maszkjába bújva féltem,
Míg Isten megérintett
Mind a két kezével.

Jött a halálgúnya,
S jött a nagy szerelem,
De mindig maszkban voltam,
S nem voltam fedetlen.

Majd jött az élet újra,
S ledobtam köntösöm,
Újra újszülöttként
Istenre esküszöm.

Most itt állok e farsangon,
S nem húzok jelmezt,
Most magamat játszom,
De meg sem ismertek.

bolyongok veled,
el nem mehetek,
mint sűrű foszlány
tengerek…

maradok.

ha halak úsznak,
én sírok,
még itt vagyok
veled,
nem mehetek.

árnyak leple alatt hulló csillagok
járnak,
én itt vagyok neked,
hogy vigyázzak

rád.

elkerült a fogság,
most állok előtted szabadon,
harangok zúgnak,
köszönöm,
megvagyok.

vakon,
pánikba esett kellemetlen
szagok futnak át testemen,
éhes vagyok,
nincs menedékem,
míg ázott hajamba
lóg a nyár.

porba hull
az álom,
porba hullott álom
kel,
lépdel,

míg lépten-nyomon
úgy énekel a szív,
ahogyan ver.

port szívott
tüdőm,
abból is jobb fajtát,
mint gazdagéknál
a konyakot
mérni szokás,
nálam a súlyom.

kezembe hulljon
a tél.

MOST VALAKI SZOMJAS,
HÁT ADJ INNOM, URAM
MOST VALAKI ÉHES,
HÁT ADJ ENNEM NEKEM,
MERT KI MOST FÁZIK,
TE VAGY,
HÁT HADD TAKARJALAK
ELNYŰTT KÖNTÖSÖMMEL.

adj erőt URAM,
hogy lássak előre.

HOGY LÁSSAK…

felhők alatt suhan el
a világ,
míg mögüle
a néma fogja magát,
s kiáll,
hogy ütötte már az óra.

csak egy pillanatra,
de az is sok,
hogy elég legyen,
elég legyen!
már.

túl csendes a világ,
hogy hátba veregesd,
s mondd:
jól vagyok,
itt egymagam.

agyam
kínzó sejhajait
hullatja a világ,
könnyek csepegnek ott,
hol egykoron eső,

s eső hullik onnan,
hol könnyem patakja
lépdelt felfelé,

óh! merengő isten,
halljam hát szavad, hogy
jössz,
léptedet látva
szaladjak
kezed ölelésébe,

míg vár csendben
a jövő,
én múltadból
kitépve testem
ölelkezem.

kezem feléd
nyújtva sikongok,
ó! uram! jöjj,
vasra vertek,
s megbénítottak
vén nem hívők,
kik még saját szavukat is
rabigába hajtva
maradtak meg
egy igazabb, szebb napra.

hát jöjj, s szabadítsd meg lelkem
lelkem fogságából,
én gyámoltalan,
én igen szűk pásztor,
ki hallja bár az égi
felszólítást,

de egyik oldaláról
a másikra alszik át.

süket vagyok, hát adj füleket
nékem,
mert vakságom van most
terítéken,
hogy szemem, mit adtál,
oly mostoha,
oly vak,
hát nem maradt nékem más,
mint hogy kezemmel fogjalak.

Miért van az,
Aminek lenni kéne,
Nincs sehogy,
s mint nincs,
úgy nem létezik.

Páratlan az est,
huszonötödike.

ha nem jössz,
hát várok,
miért böjtölnie kell
a szívnek,
s miért kell,
ha nem tetszik a világ,
kinevetnie
szívednek.

Várok.

Hát gyere.

Mert nem tetszik a világ,
Nélküled.

Engem nem érint meg
A lélek,
Értem semmi,
Másért kétszer annyi élet,

Fogja,
Marja lelkem a való.

Szidom a bárkit,
Mintha isten lenne
Benne,
Keze az égre tekint,
De ima nem,
Nem hagyja el

Száján az igazság,
S lelkébe kényszerülve
Züllik el
Szerelem.

Értem miért nem,
Ha másért akár
A pokolba is.

Hogy ne jöjjön szembe a való,
Én elindulok háttal,
S így előz meg.

Itt maradtam egymagam
Vörösen izzó
Kényelmemben,
S míg szidtam papokat,
S templomod felé néztem,
Elhidegült szájízem,
S nem jöttél
Többet

Belém a kihűlt aszfalt
Illata szállt,
Megbabonázva,
Lelkem esődben
ázva árválkodott.

Hol a csend,
Melyet ígértél?
Hol a hely,
Melybe befogadsz?

Nincs kikelet,
A nap zuhatagát
Járja át a lélek,
Értem semmi,
Másért kétszer annyi élet.

elmúló vidéken szalad,
szalad át a világ.

buborék.

hordó üti fel fejét,
borból,
jóból sohasem elég.

várj,
látom szomorú vagy.

hát mi a gond,
mi húzza fejed lefelé?

álmodj.
és lám,
most halk szavak varázsa
töri át a csendnek
zajtalan léptét.

egy lépték az élet.
most keserves
odalent állni,
és fázni.

ringat nyárnak
üde melege télen.
fázom,
vagy

vagy mégsem.

várnak
fellegek

emlékek sorában
puszta
önsanyargatás.

megmaradtam,
hajlékom lábain
áll a tévedés,

jöttem,
menni kevés
erőm volt,

voltam hadak
vezére,
és ura voltam
helyzeteknek,

de nem bírtam győzni,
ha mások jönni
mentek.

váram.

hátha csak
apró vagyok,
de felnőttem,
s most gyermeki szívem
is felnőtt,
hát mit kíván a száj,
ha ízt,
ha kortyol borból,
ó teremtőm.

várok.

hátha csak én vagyok,
és senki nem hív,
csak kerget,
hát várok,
s míg vár a szív,
én vagyok az,

ki vagyok,

ki vagyok?

talán egy
a sok közül,
vagy a sok száz közül
egy vagyok.

vagy vagyok-e egy
a sok közül,
vagy sok közül
az-az egy?

hát nem.

csak én jövök fel a
pincéből,
szakadt papucsom
talp alatt,
fejem fölött a sík
teremtés,
elmúló csillagok
szalagja.

hát csak én vagyok,
ki jöttem,
de megyek is el,
hogy menjek.

megyek
jövők,
s míg jövendők mennek,
jönnek
felém,
míg megyek.

hadd zuhanjak ágyamba,
térjek nyugton,
szabaduljak
szürke életem
kénes mivoltától.
ne legyek porban tiport,
lázálomtól kelő
éjjel,

legyek nappal,
mindent eltipró,
mindent felcsipegető
seregéllyel.

lelkem
szalad,
járkál,
megy,

de itt marad nektek,
mi egykoron voltam,
mi leszek,
hát vagyok.

nektek egy.
egy a sok közül,
százezer-egy.

mit teszel te,
teszel-e bármit is
kulcsolt kezed által.

hát apránként elfeled a bánat.

apránként.

visszajön nemsokára,
akár a halál
von közénk
gátat,

időnként,
mikor nem figyelsz,
visszajön a bánat.

hát mit teszel te,
teszel-e bármit is
fokán a tűnek,

hát nem férnek
át.

mennének, szolga
hadak sietésével
fáradok,
álmodok,

hogy fáradt lelkem elalussza
reggelét a mának,

hát apránként
elfeled a bánat,

hát apránként,
apránként
elfeled,
a bánat.

mi kell,
hogy igazam
bevált szóként derüljön.

mi kell,
hogy magamon röhögve átforduljak,
és sírjak.

mi kell.

mi kell,
ha nem kell semmi a jónak,
a magamnak valónak
írni
mit kell.

mi kell,
ha szombatra virradóra
nincs mit hintenem.

mit kell
tennem.

csak ülni,
és vígan búcsúzni a nyártól,
s észre se venni, hogy ősz van.

barátságok elhullott
porából ríni vissza
rosszat,
hiszen akkor még jó volt,
belátom.

mi kell,
ha nem kell semmi,
ha nincs mit írni,
mi kell
neked.

mi kell, ha
kell is,
ha meg nem,
akkor jobb
is, hogy így történt,

nem bírnám, ha nem kellene,
s úgy hitetné,

hogy
mit is.
azt is,
hogy kell.

elbujdosom,
szégyenemen igazán
világít a nap,
vár az éj sötét rétje a
szürke kozmosz alatt

álmodom.
magamba gombolyodva
várok szép reményt,
de hisz oda nézel,
nincs ott semmi,
se boldogság,
se menedék.

hajlong a szív,
ügyesen feszít árbocán a
vászon,
belekap a szél,
és ritka érintések
közepette
csókban pirul el.

várlak.
óh! hatalmas
égi szellemiség,
hogy lelked költözze be
álmom,
úgy kívánom,
szellőzőn a rét.

barátom.
várom, hogy a leplező
tavasz illatától
meredjen égi színed,
és őszre váltó hangom
derűjéből
váljék ki
a nyár.

vágyom.
hogy vágyam legyen,
s létemben
vágy keletkezzen.
keletkezésem
vágyában ébredve fel,
úgy várom,
hogy vágya fedjen el.

hallom hangod.
TE VAGY!

befejezetlen
maradtam
kormos
képek
lápos
mocsarában.

Ha nem hallom zápor hangod,
Miként felveri a port,
S száraz lelkem puszta ékjeként
Rám terült szalagon
Felfedéd imád.

Hangos üvöltéssel
Járom körbe utam,
Csak egyre feljebb,
Mert lefelé hiába
Küzdenék,
Nincs tovább.

Szárnyam ereszkedik,
Lopódzik közelébb,
Magasság Istene felé venném utam,
Tartanék zászlót,
S égő fákjaként tekintenék,
De holmi istenek
Leplezik előttem
Az igazit.

Félek.

Hamar döbbenek,
Utam jártam, csak hazugság.
Tovább!
Felnézve az égre,
A messzi csillagokon lovak
Legelnek,
És Isten csodás képére vágyva
Elmegyek.

Haldoklom.
Nincs bennem erő,
Elvakít a düh,
Isten megbántott,
De erőm szörnyűlködve fel-fel áll.

Ó örök Atyám!
Szárnyad alatt nőttem fel,
S kinőttem óvó ölelésed,
Hát engedj vissza,
Engedj újra gyerekként játszani
Veled.

Szapora légzésem,
S tűnődő tekintetem feléd,
Hogy ki vagy,
Mit akarsz,
Merre mész,
Ha nem is jöttél,

Csak voltál.

Félek nélküled.
Betemet a halk magány,
S rózsák keserves
Illata dereng még,
Hogy valaha,
Egykoron
Bennem
Te éltél.

Féltem.

Ég a lelkem,
És fáj minden,
Mi nem én voltam
Benned.

Halasztottam,
Tűrtem, toltam
Az élet nehéz volt
Nélküled.

Mindent megesz ez a fájdalom,
És sivár lelkem fújta
Vézna dalom
Végig,
Hatalmas hegyek
Fölé emelkedett parázs voltam,

Mely falt mindent,
És felperzselt mindent,
Mit megtalált.

Mióta létezel,
Magamba zárnálak,
Mégis szeretném,
Ha szállanál,
Mint madár
Az égre
Fel.

Tűzd szívembe lándzsád,
Hadd folyjon ki vérem
A vízzel,
S hadd haljak ősi halált
Érted,
És mindenkiért,
Ki most
És egykoron
Téged féltett.

Szabaduljon a szó,
Imaként ráncoljam homlokom,
És míg érzem,
Velem vagy,
Hát tolj félre minden
Múltbéli hibát.

Most perzselek,
Mint nap tűz
Déli órákban,
De míg velem vagy,
Hát vagyok én veled,
S hűtöd
Erős fényem
Tavaszi szellőddel,
SA enyhe, port felcsapó,
Lágy cseppjeiddel.

Elmúlt minden,
Mi egykor egyben tartott,
A végeláthatatlan
Univerzum bolyhos lépteire
Kéklő igazság
Terült.

Lámpámból a fény kialudni
Látszik,
És elsötétült hegyvonulatok
Birtokában
Én csak kis apró
Pontként ugrálok
Isten terhére.

Meddig folyik még az est,
Miként a sötétség markolja át
Szívem,
És fénylő katakombák által
Tekint rám a halál.

Búcsúzni kéne,
És el kellene hagyni a múltat,
Mint kiéhezett oroszláncsorda
Pásztázza át a rónát.
Puszta van. Lelkem pusztasága
Tekint le délnek,
Hol szirtekről az élelmek
Fürtökben nőnek.

Látom már,
Elnézek a fellegek felé,
Kinyílt ablakomon át
Jön át a didergés,
És misztikus lépteivel
Kopogtat a csend.
Ki van,
Hol van ide bent.

Várj, és süppedt óceánok
Sivár gleccsereibe fagyva
Várom a holnap virágzását,
De jöhet még egy
Nagyobb, hatalmasabb,
Ki kis virágomat
Letépve fut
Szép asztalod felé.

Vázába helyezve hervadok,
És nézem kényes pillantásod
Az égre,
Ha nem most, és máskor sem,
De soha ne lenne vége!

virágként
sodró alkonyba temetett
élet vagyok.

szapora léptekkel
szaladok
egy messzi,
kivert tájra,

úgy veszem meg
istentől a levegőt,
s adom lelkemet neki,
ó,
igenis teremtőm.

lágy zivatar mossa
el a szívem,
lehetnék boldog,
netán egy síró árva,
de most ez alakult ki;
a lelkem vívmánya.

torkomból felzökkent,
félrenyelt gondolat
jutott át ajkamon,
köhécselve
nyeltem volna vissza,

de mára már
nem tudom.

Érzések,
Érzelmek törnek át
Falakat,
Hosszú huzalként
Kanalaz
Fel egy álom,

Jobb lenne,
Ha nem lennék itt.
Vagy nyáron kellene
Taposnom a havat,
Olvadni fel,
Míg a jég faggat,
S szíved tüzes hidegétől
Fázom,
Hányszor mondjam még,
Sajnálom.

Derűre lobbant égkékkő a
Lelked,
Ha megváltozik a
szivárvány feletted.

Sajnálom, hogy akkor,
S ott rontottam el,
Tüzed gyújtotta lángok
Martak fel.

Még mi kell ahhoz,
Hogy újra boldog légy,
Hát menj, szaladj,
Úgy leszek tiéd.

Már látom elfújni
Gyertyámat ott,
Ellepnek engem is
Magasra vert habok,
S alszom a lángok pirító lelkében,
Csendesen, magányban,
A sajnálat hevében.

jöjj velem, ha
meglátsz magadban,
s hagyd magad mögött
a létet.

csókolj kedvesen, s ölelj
szorosan, ha hangod elfojt,
elfojtó habokban
szeress mindenek felett,
s harapj némán húsomba.

támassz bennem furcsa
dolgokat,
szorítsd kezem, mint
egy gömbhajóban
elhalkuló robbanás
zaját
hallgatni órákon
át szokás.

félj szívemben, sárga
napsütést
duruzsolj, ha ketten
többre mész velem,
csak add el nekem,
hogy tudjam,
érzem,
mennyire
szeretsz.

miért van az,
hogy ha kellek,
eldobsz magadtól,
s lehulló permet
válik szívem ütköző
hangjából,
úgy csapódik ki,
mint sár a mocsáron.

ölelj, s kergess
önmagad medrébe,
ne jussak ki,
maradjak örökre,
mért nem hallgatsz?

árván sóhajt, átölel
a vég,
szürke virágok
elsárgult tengerén
vagyok egy keserves ízű,
hajlott bokor,
kire a méh már nem
hajbókol.

legyek benned virágzó
oszlop,
vagy kőfal, mely
leomlik olykor,
mint síró gyermek anyja
ölébe,
úgy járjon át
engem a tested.

forrón ölelj, halljam a
hangod,
kérdezd meg,
melletted miért vagyok,
ha nem látsz most,
s nem sóhajtasz fel,
kérdezd meg, miért létezel.

hallgass bennem eltúlzott
szavakat,
könnyemből egy apró hajnalon
feltűnő hold
az égbolton,
úgy halványul el a szerelem,
ha nem táplálod,
lassan remegek.

jöjj felém, s
ölelj csókoddal,
tárd ki a szíved,
s ne kérdezd, ki
hol van,
csak legyek én, ki
most reád tekint,
adj magadból,
de ne csak egy szeletnyit,
add magad oda
még ma nekem,
s én látni vélem
az elmúló fellegen.

miként a nap
szúrja át a fényt,
úgy hiszem,
hogy szerethetsz örökké.

Alkonyatkor megindul az ember. Félénk szívében tisztásra talál, s a lenyugvó nap bukása együttérzéssel tölti el. Fájdalmas kockázat a leleplezés, és indulatos gondok csapásaitól tartok, míg félénk lapozásokat végzek múltamban.

Elhitetem önmagammal hazugságaim, s mikor már annyira jól megy, hogy tudom, kihirdetem népem mezsgyéin.

Gyermekként lépteim kimértek voltak, mégis suták, s most hatalmas távlatokba meredek, de nincs erőm meglépni a jövőt. Szívem terebélyes karabélyát töltöm meg, s húzom meg a ravaszt feléd, mégsem merek hinni, s mondani, ebből elég. Fordulj! Térj meg! Hallgasd a szívnek elköszönő dallamait, és érints meg! Markolj szavamba, s hallgattass el. Sötét erdeje a létnek szolgasorsra bukik, s miközben hazudnak óriás hegyek, apró mocsarak bugyrai alá bukik a szél.

Felsüt a nap, s újra reggelként ébredek, téli hideg szárnyát gyújtom, hogy végre, s örökre nyár legyen. Benned elalvó területek dallamos rítusa lennék, miközben lepled rejtőzve búvik alám. Elengedlek, s szárnyaid téveszméire szaladok, ugrok két lábbal tenyered tartó magasságára, s te felemelsz egészen isten hanyatló tornyáig. Ritka oxigénű levegő csapja meg burjánzó tüdőm alját, s fulladásom tekintetében öledbe veszel, s kebled árnyékából figyelem tovább a napot.

Enyhül a szél, s a leégett szárnyak alatt fekete koromtól lepve a táj, miben pár lábnyom, mely te voltál, s úgy jöttél felém, szaladtál. Igazolásként csókot dobsz létemre, s az ígéret gyémántjával karcolod belém szavad, szeretlek.

Józan voltam, s egy sör ártalma legeltette bennem az istent, koszos kezem ölelésétől romlottál meg. Tiszta vagy, mint megannyi fehér tó hullámzik a szélben, de már szürke vized tükröződik vissza rám, hiszen megmosdottál, lemostad vétkem.

A nap szitája mossa tavad medrét, s mint folyó, mára én úgy ömlök beléd. Tiszta lelkem harmatos vize keveredik langyos, nyári tavaddal, s már ketten vagyunk tiszták, de egy alakban.

Újra itt vagyok,

Léptem árnyába kapaszkodsz,
Szállsz egekig, s mintha csak egy
Hold lenne, szaladsz a semmibe.

Napjaid csillagként hordozzák
Nappalod, kialudt égitestek horkantanak fel,
S kecses ritkasággal
Érintenek meg.

Újra itt vagyok.